IV.

Gary beveti magát

 

A visszatérésem – mondjuk meg őszintén – nem tűnik fel senkinek sem, és érzem, hogy kisebbségi érzés alakul ki bennem. Az öreg Lem savanyú képet vág, mert igaz, ami igaz, egy hulla rontja az üzlet hírnevét. A telefonfülke a terem jobb sarkában van. Gary és Douglas odarohannak, és látom, hogy valamit bámulnak a földön. Meg kell jegyeznem, hogy már szinte senki sincs a Zooty Slammerben. Mona és Beryl már elmentek, és Clark Lacynek is bottal üthetnénk a nyomát. Gary és Douglas kijönnek. Nem nyúltak semmihez.

– Telefonáljon a rendőrségre, Lem! – mondja Gary. – Halott. Jobb, ha rögtön értesítjük őket. Nem lesz semmi baj. Kérje a telefonhoz Defato hadnagyot. Nick Defatót. A haverom.

Észrevesz engem.

– Hol a fenében bujkáltál? Gyáva beszari! A legjobbkor jössz, mondhatom. Értesz az időzítéshez.

– Csak kimentem levegőzni – mondom. – De hiszen szóltam neked.

– Aztán elcsúsztál egy banánhéjon, mi? – teszi hozzá Douglas, és szokása szerint vihog, mint egy hiéna.

Úgy látszik, még egy hulla sem tudja elvenni a jókedvét. Nyilván a púpra céloz a koponyámon. Jobb lesz, ha témát változtatunk.

– Vigasztald inkább meg szegény Sunday-t, ahelyett, hogy ökörködsz – válaszolom.

Eközben Gary odament Lemhez, átvette tőle a telefont, és hallom, ahogy személyesen kéri Nick Defatót.

– Tréfán kívül – mondja Douglas –, mi a francot csináltál?

– Elrabolt egy nő, és titokban szeretkeztünk – mondom. – Amellett leszólított egy pasi, aki még nálad is büdösebb szivarokat szív.

– Ugyan, ne izélj! – mondja Douglas. – Hol a francban bujkáltál?

– Undorító! – mondja Sunday Love. – Tényleg meghalt?

Teljesen odavan. Gary és Lem leteszik a telefont, és visszajönnek. Az a két vagy három vendég, aki még itt tanyázott, most föláll, megnézik a halottat, majd visszajönnek a bárpulthoz. Mindnyájan a bárpultra könyökölünk és arra várunk, hogy Lem készítsen valami dögerős szíverősítőt. A mixer már rég lefeküdt. Azt mondom Kiliannak:

– Ki ez a fickó? Itt volt ma este?

– Igen – válaszol Kilian. – Homályosan rémlik, hogy kettő körül jött be, nem sokkal azután, hogy te eltűntél… Na nézd csak! Még ki is mentem utánad, mi a francot csinálsz annyi ideig, és ez a fickó ott beszélgetett egy másikkal, azután bejöttek… Főleg azért figyeltem rájuk, mert téged nem láttalak, és nem értettem, hová tűnhettél…

Gyanút fogok… Odarohanok a telefonfülkéhez. Hátha ugyanaz a fickó… Megnézem. Ez tényleg kinyiffant. Valami pocsék dolgot ihatott, mert a bőrének olyan színe van, mintha kimángorolták volna. De nem az a pasi az, aki megkínált a cigarettával. Nyilván a haverja… Nyilván őket látta Gary belépni. Visszajövök, hogy újabb részletek után tudakozódjam, de megpillantom a rendőrkocsi fényszóróit, és meghallom a szirénát. Apró jelzés, hogy figyelmeztessenek bennünket. Aztán belépnek. Két egyenruhás zsaru meg egy civil, akin látszik, hogy még nem ébredt fel. Megszorítja Kilian kezét, nyilván ő Defato. Aztán jön még kettő. Az egyiknek kis fekete táska lóg a kezében és olyan a képe, mint egy csodálkozó lóé, a másik valószínűleg fényképész. Elhúznak a bárpult előtt, követik a két dülöngélő zsarut. Szerencsére gyorsan történik az egész.

Sőt még gyorsabban, mint gondolom. Fél órán belül minden kész, fölírják a neveket, a címünket, hol vagyunk elérhetők, majd eltűznek, magukkal cipelve a hullát.

– Jó, ha az embernek vannak kapcsolatai – mondom Kiliannak.

Mosolyog. A derék, kövér Lem kezd felvidulni, fizet egy kört. Douglas öklendezni kezd, de még marad annyi ideje, hogy kiszaladjon. Hogy mit csinál most a kocsijával, az nem tartozik senkire, és talán jobb is így. Mi is indulunk.

– Vigyem haza? – kérdem Sunday Lovetól. Rám néz, súlyosan, valamit jelezni akar a szemével, de nem vagyok elég intelligens ahhoz, hogy megértsem, ezért őt rakom ki elsőnek. Feltétlen beszélnem kell Garyvel.

Elbúcsúzunk a csajtól, nézzük, ahogy beriszálja magát a házba. Megfordul, ránk mosolyog, majd eltűnik a szárnyas ajtó mögött. Fényes nappal van. Kezdek elálmosodni. Gary friss, mint a hajnali rózsa.

Amint egyedül vagyunk, rögtön felém fordul, és feszülten, mint egy felhangolt gitárhúr, megkérdezi:

– Rock! Hol szerezted ezt?

Nyilván ő is látta a púpomat. Rövidlátónak kéne lennie, hogy ne vegye észre. Kifelé megyek a városból, teszek egy kört a Santa Monica téren, ebben az időben senki nem fog zavarni, nincs forgalom, nyugodtan cseveghetünk.

– Ajándék! – mondom. – Valakitől, akit nem is ismerek.

– Hol? Mikor?

– Először én kérdezek – mondom. – Térjünk vissza a két fickóra, akit láttál belépni Zootyhoz… Az egyik meghalt. A másik nem egy tagbaszakadt, ronda állat volt vajszínű öltönyben és fehér cipőben?

– De – mondja Gary némi gondolkozás után.

– A nyakkendője olyan volt, mint a tied?

Ösztönösen megigazítja a csomót.

– Ilyen.

– Helyes! Akkor most elmondom, mi történt.

Szép sorban elmesélem, ahogy a pasas megszólított, elkábított, ahogy elcipeltek az ismeretlen szobába, ahol anyaszült meztelenül eszméltem fel. Beszélek a lányról, a kezelésről, amelyben részesítettek, a gumibotról és végül Andy Sigmanról.

Gary szótlanul hallgat. Sőt, amikor befejeztem, akkor sem szól semmit. Majd hirtelen kinéz az ablakon, és felkiált:

– Hova a fenébe hajtasz?!

– Nem gondolod, hogy egy jó fürdő felfrissítene? – kérdezem.

– Egy jó fürdő? Meghibbantál? – kiáltja. – Most nincs idő hülyéskedésre! Add át a volánt!

Megállok, cserélünk, és higgyék el, nem túlzok, ha azt mondom, hogy Gary rááll a gázpedálra. Mindez persze nem akadályozza meg abban, hogy beszéljen.

– Tudod, ki volt az a fickó, akit Lemnél kicsináltak?

– Honnan a fenéből tudhatnám? Csak annyit láttam, hogy magas, szőke pasi volt, feltehetően kék szemekkel, de olyan ocsmányul nézett ki, hogy nem volt kedvem alaposan tanulmányozni.

– Wolf Petroszjannak hívták – mondja Kilian. – Ezért tartott olyan rövid ideig a helyszíni szemle. Defato már jó ideje körözte, és most meglehetősen elégedett volt, hogy elkapta. Még ha halottan is.

– Ki az a Wolf Petroszjan? – kérdezem. – Sohasem hallottam róla.

– Különös fickó, elhiheted – mormolja Kilian. – Mindent csinált már… Igazi vagány! Egyszer egy egész kolostort kirámolt egymaga…

– Egek ura! Hogy a fenébe? – kérdezem.

– Beadta a papoknak, hogy rajzfilmet készít Szent Márton életéről – mondja Gary Kilian. – Kihordatta a kegytárgyakat a papokkal. Gratis pro deo, természetesen… De emellett ő volt a legnagyobb kábítószer-kereskedő a parton…

– Hát aztán?

– Hát aztán, szeretném tudni, ki készítette ki. És mivel erre csak nagyon kevesen képesek, azt hiszem, ennek rögtön utána is nézhetünk. Van valami dolgod délelőtt?

– Nincs…

– Nos, Rock fiam, akkor felcsapunk detektívnek…

– Felőlem – mondom lelkesedés nélkül.

A Bogart filmekből megtanultam, hogy ebben a szakmában az ember néha többet kap, mint amennyit adni tud. De Gary előtt nem szeretnék gyávának mutatkozni.

– Majd szórakozunk egy kicsit mondom.

Megkísérlek jó képet vágni a dologhoz. De nem hiszem, hogy ezt mosolynak hívják.

– Tudod – mondja –, lehet, hogy kockázatos lesz. Ezek nagyon veszélyes fickók.

Ijedtemben csuklok egyet, és vacogni kezd a fogam.

– Gondolod? Talán hagyhatnánk a fenébe az egészet.

– Hogyhogy hagyhatnánk? – kérdezi gúnyosan.

– Hát… csak úgy gondoltam. Neked van valami elképzelésed?

– Van – mondja Gary. – Van néhány elképzelésem…

Gary fékez a rendőrségi épület előtt, és én inkább átadom a szót Garynek, aki szeretné a maga módján elmondani az eseményeket. Nem pontosan azt, ami következik… hanem inkább azt, ami Defatóval és a mentőautóval történt, amikor elhagyták Slammer bárját Petroszjan holttestével… A szolgálati titkokat Defato mesélte neki később.