XXI.

Amikorra a hotel elé érkeztem, ez a rohadt reszketés mégis visszatért. Körülbelül fél tizenkettő lehetett; Jeannek várnia kellene ebédre, ahogy megbeszéltük. Kinyitottam a jobboldali ajtót, és ott szálltam ki, mert a karommal nehezen tudtam volna másként megoldani.

A szálloda a környékbeli divat szerint készült fehér épület volt, leeresztett zsalugáterekkel. Ezen a vidéken ilyenkor még szép napsütés van, annak ellenére, hogy már október vége felé voltunk. Senkit sem találtam a földszinti szobában. Távolról sem volt az a pompázatos palota, amelyet a hirdetés ígért, de ami az elszigeteltséget illeti, jobbat el sem lehetett volna képzelni. Alig egy tucat egyéb faépület vette körül, melyek közül kettő, távolabb az úttól, a benzinkúté és a bisztróé volt, kétségtelenül a kamionsofőrökre számítva. Újból kimentem. Mindaz, amire Jean szavaiból emlékeztem, az volt, hogy a pavilonok, ahol a vendégek alszanak, külön vannak a hoteltől. Abba az útba torkolltak, amely derékszöget alkotott az országúttal, s amelyet csenevész fák és foltokban nőtt fű szegélyeztek. Otthagytam a Nasht, és arrafelé irányítottam lépteimet. Mindjárt befordultam, és rögtön bele is ütköztem Jean kocsijába, amely egy kétszobás, elég csinos kis házikó előtt állt. Kopogtatás nélkül beléptem.

A fotelban ült, és aludni látszott. Rossz színben volt, de mint mindig, most is elegánsan volt öltözve. Fel akartam ébreszteni. A telefon – egy telefon is volt a szobában – abban a pillanatban csengeni kezdett. Ostoba módon megrémültem, és odaugrottam. A szívem újra kalapálni kezdett. Felvettem a hallgatót, és rögtön vissza is tettem. Tudtam, hogy Dexter hívhatja. Dexter vagy a rendőrség. Jean a szemét dörzsölte. Felkelt, és mielőtt bármit is tehetett volna, megcsókoltam, hogy betapasszam a száját. Egy kissé jobban magához tért. A karomat a derekára fontam, igyekeztem elvinni innen. Ebben a pillanatban meglátta az üres kabátujjamat.

– Mi történt, Lee?

Arcán ijedtség tükröződött. Nevettem. Erőltetetten nevettem.

– Semmiség. Egy ostoba esés, amikor kiszálltam a tragacsból, s a könyökömre zuhantam.

– Dehát maga vérzett!

– Csak horzsolás… Jöjjön, Jean. Elegem volt az utazásból, szeretnék egyedül lenni magával.

A telefon ismét csengeni kezdett, és olyasmit éreztem, mintha nem is a dróton, hanem rajtam keresztül futott volna végig a villanyáram. Nem tudtam visszatartani magamat, felkaptam a készüléket, és a parkettre dobtam.

Aztán egy nagy rúgással végeztem vele. Mintha hirtelen Lou arcát törtem volna össze a cipőmmel. Kivert a verejték, és kevés híja volt, hogy megpucoljak. Tudtam, hogy a szám reszket, s úgy festettem, mint aki megtébolyodott.

Szerencsére Jean nem erőltette a dolgot. Kijött velem, és mondtam, hogy szálljunk be a kocsiba. Elmegyünk egy kicsit messzebb, hogy nyugodtak legyünk, és utána visszajönnénk ebédelni. Már bőven délidőben jártunk, de Jean még mindig szétesettnek látszott. Most is rosszul volt, azt hiszem, a gyerek nem hagyta nyugodni. Lenyomtam a gázpedált. A kocsi meglódult, és mi az üléstámlához lökődtünk; ezúttal már majdnem a befejezés következett; a motor duruzsolása visszaadta a nyugalmamat. Valamit motyogtam Jeannek, hogy bocsásson meg a telefon miatt; kezdte észrevenni, hogy feldúlt vagyok, és éppen ideje volt, hogy megszűnjön a feldúltságom. Hozzám simult, és fejét a vállamra hajtotta.

Arra vártam, hogy megtegyünk vagy húsz mérföldet, és kerestem egy helyet, ahol megállhatunk. Az utat ezen a darabon feltöltötték, s azt mondtam, hogy lemegyünk a mélyedésbe. Megálltam. Jean szállt ki elsőnek. Megtapogattam a zsebemben Lou revolverét. Nem akartam rögtön használni. Még egy kézzel is képes lennék végezni Jeannel. Lehajolt, hogy megigazítsa a cipőjét, és láttam kivillanni combját a rövid szoknyából, amelyből csípőjének vonala is élesen kirajzolódott. Éreztem, hogy a szájam kiszáradt. Egy bokor közelében állt meg. Ide nem lehetett belátni az útról, ha valaki ült.

Elnyújtózott a földön; s én ott rögtön magamévá tettem, de anélkül, hogy eljutottam volna a befejezésig. Kényszerítettem magam, hogy lecsillapodjak, csípőjének heves mozgása ellenére is; így elértem, hogy elélvezett, mielőtt még rám került volna a sor. Ekkor beszélni kezdtem.

– Magára mindig ilyen hatást tesz, ha egy színesbőrűvel fekszik le?

Semmit sem felelt. Teljesen bután nézett rám.

– Mert én több mint nyolcadrészt színesbőrű vagyok.

Tágra nyitotta a szemét, és én gúnyosan nevettem. Nem értette a dolgot. Akkor mindent elmondtam neki; végül a kölyök történetét, hogyan lett szerelmes egy lányba, és a lány apja és testvére mit tettek a kölyökkel ezután; megmagyaráztam, hogy éppen ezt akartam tenni vele és Louval, hogy kétszeresen fizessek egyért. Zsebembe túrtam, és megtaláltam Lou karóráját. Megmutattam neki, és azt mondtam, hogy sajnálom, hogy nem a húga egyik szemét hoztam el neki, de túlságosan beesett volt azután a kis kezelés után, amit részére kitaláltam, és amiben neki is része lesz.

Valósággal rosszul voltam, hogy mindezt kimondtam. Alig bírtam beszélni. Ott feküdt, szemét becsukta, elnyúlt a földön hasig felhúzott szoknyájával. Még éreztem, hogy átfut valami a hátam egész hosszán, és ujjaim akaratom ellenére összezárulnak a torkán: rámtört valami, s oly erővel, hogy el kellett engednem, és majdnem felálltam. Arca már elkékült, de nem mozdult. Hagyta magát megfojtani, anélkül, hogy védekezett volna. Még volt benne élet. Kivettem a zsebemből Lou revolverét, és két golyót eresztettem a torkába közvetlen közelről; vérbuborék spriccelt belőle lassan, szakadozottan, nedves csobogással. Látni lehetett, hogy pupilláit egy fehér vonal szeli át, nyelve összehúzódott, és azt hiszem, hogy ebben a pillanatban halt meg. Megfordítottam, hogy ne lássam az arcát, és amíg meleg volt, megtettem vele azt, amit a szobában már megtettem.

Valószínűleg rögtön utána elvesztettem az eszméletemet; amikorra visszanyertem öntudatomat, teljesen hideg volt, és lehetetlen volt mozdítani. Ekkor otthagytam, és felkapaszkodtam a kocsihoz. Alig vonszoltam magam; szemem előtt valami káprázat vonult el. Amikor újra a volánhoz ültem, eszembe jutott, hogy még van whisky a Nashben. A kezem újból remegni kezdett.