H | K | S | C | P | S | V |
---|---|---|---|---|---|---|
« júl | ||||||
1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | |
7 | 8 | 9 | 10 | 11 | 12 | 13 |
14 | 15 | 16 | 17 | 18 | 19 | 20 |
21 | 22 | 23 | 24 | 25 | 26 | 27 |
28 | 29 | 30 |
23 szept
X.
Mindketten elég jól felöntöttünk a garatra, és amikor távoztunk, Dexter tiltakozása ellenére én ültem a volánhoz.
– Nem tartom szükségesnek, hogy szombatra összetörje a képemet. Maga vezetés közben mindig máshová néz, s én mindannyiszor attól félek, hogy nyakamat töröm.
– De nem ismeri az utat, Lee…
– Nem számít! – mondtam. – Majd mutatja.
– A város olyan negyede, ahol maga sohasem jár, és bonyolult odatalálni.
– Untat engem, Dex. Melyik utca?
– Jó. Hát akkor menjünk a Stephen’s Street 300-hoz.
– Erre? – kérdeztem, mutatóujjammal a nyugati negyed irányába bökve.
– Igen. Ismeri?
– Ismerek mindent – nyugtattam meg. – Vigyázzon, indítok.
A Packard olyan volt, mintha bársonyon futna. Dex ezt nem szerette, inkább a szülei Cadillacjét kedvelte, de a Nashhez képest valóságos álom volt.
– Most a Stephen’s Streeten megyünk?
– Mellette – mondta Dex.
A nagy mennyiségű alkohol ellenére, amit bevedelt, úgy tartotta magát, mint a tölgy. Az ember azt hihetné, hogy semmit sem ivott.
Megérkeztünk a város szegénynegyedének a közepébe. A Stephen’s Street eleje még jól mutat, de a 200-as számtól egyre olcsóbb lakások jönnek, aztán egyemeletes barakkok, egyre nyomorúságosabbak. A 300-as ház még valamennyire tartotta magát. Néhány öreg kocsi parkolt előtte, majdhogynem a T-Fordok idejéből valók. Megállítottam a járgányt a ház előtt, amelyre Dex rámutatott.
– Jöjjön, Lee – mondta. – Innen még mennünk kell egy keveset.
Bezárta a kocsiajtót, és útnak eredtünk. Befordult egy keresztutcába, és megtett vagy száz métert. Fák voltak és bedőlt kerítések. Dex megállt egy kétemeletes épület előtt, amelynek a felső része deszkából készült. A kerítésrács a szeméthalom körül, ami a kertet alkotta, valami csoda folytán még többé-kevésbé jó állapotban volt. Csengetés nélkül belépett. Majdnem éjfél volt, és a zugokban bizarr árnyékok nyüzsögtek.
– Jöjjön, Lee. Ez az.
– Követem.
Egy rózsabokor állt a ház előtt, egyetlen csak, de az illata elégséges volt ahhoz, hogy elfojtsa a felhalmozódott hulladék áporodott szagát. Dex felkapaszkodott a ház oldalához tapadó bejárati lépcsőkön. A csengetésre kövér néger nő nyitott ajtót. Anélkül, hogy valamit is szólt volna, hátat fordított nekünk, és Dexter követte. Becsuktam az ajtót magam mögött.
Az első emeleten a nő félreállt, és előre engedett bennünket. A kis szobában egy dívány állt, az asztalon egy palack két pohárral, és két kölyöklány várt; úgy tizenegy-tizenkét évesek lehettek. Az egyik kis kerek idomú, vörös hajú, bőrén pirosló foltokkal és egy fiatal négerke, aki a kettő közül idősebbnek látszott.
Illedelmesen ültek a díványon, mindegyik egy kis blúzocskában és nagyon rövid szoknyában.
– Ezek az urak azok, akik dollárt hoztak nektek – mondta a néger nő. – Viselkedjetek okosan.
Bezárta az ajtót, és magunkra hagyott bennünket. Dexterre pillantottam.
– Vetkőzzön le, Lee – mondta. – Nagyon meleg van itt.
A vörös felé fordult.
– Gyere, segíts nekem, jó?
– Engem Pollynak hívnak – mondta a gyermek. – Ad nekem majd dollárt?
– Persze – mondta Dex.
Egy összegyűrt tízdollárost húzott elő a zsebéből, és odaadta a kölyöknek.
– Gyere, segíts megszabadulni a nadrágomtól.
Én még nem mozdultam. Néztem, ahogy a vörös felkel. Egy kevéssel több lehetett tizenkét évesnél. A nagyon rövid szoknya alatt kerek kis feneke volt. Tudtam, hogy Dex figyel engem.
– Én a vöröset választom – mondta.
– Tudja, hogy ezért az izéért a dutyit kockáztatjuk?
– A bőre színe zavarja magát? – vetette oda nyersen.
Tehát ez az, amit számomra tartogatott. Folyton engem figyelt a szemébe hulló haja alól. Várt. Azt hiszem, hogy nem sápadtam el. A két kölyök nem mozdult többé, egy kissé megijedtek.
– Gyere Polly, akarsz inni egy kicsit?
– Jobb szeretnék nem. Segíthetek magának anélkül, hogy innék.
Egy perc se telt el, Dexter levetkőzött, térdére vette a gyereket, és felhúzta a szoknyáját. A képe elsötétült, és szuszogni kezdett.
– Nem okoz nekem fájdalmat? – kérdezte a kislány.
– Engedd el magad – felelt Dexter. – Különben nem lesz dollár.
A lába közé nyúlt, mire a gyerek bőgni kezdett.
– Hallgass! – mondta. – Vagy megveretlek Annával.
A fejét felém fordította. Én nem mozdultam.
– A bőre színe zavarja magát? – ismételte meg. – Akarja inkább az enyémet?
– Jól van így – mondtam.
A másik kölyökre néztem. A fejét vakarta, teljesen közömbösen. Ő már ki volt tanulva.
– Gyere – szóltam hozzá.
– Nyugodtan mehet vele Lee, ezek tiszták. Hallgatni fogsz?
Polly abbahagyta a sírást, és szipogott egy nagyot.
– Maga túl erős…- mondta. – Fájdalmat okoz nekem.
– Hallgass – mondta Dex. – Öt dollárral többet fogsz kapni.
Lihegett, mint egy kutya. Aztán megragadta a kölyköt a csípőjénél, és mozgásba kezdett a széken.
Polly most már némán sírt. A kis négerke rám nézett.
– Vetkőzz le – mondtam neki -, és feküdj a díványra.
Levettem a kabátomat, és megoldottam az övemet. Halk kiáltást hallatott, amikor beléhatoltam. Forró volt, mint a pokol.
Hozzászólás