XXIII.

Lee szaggatottan lélegzett. Jobb kezét idegesen csúsztatta a volánon, miközben teljes erővel benyomta a gázpedált. Szemei vérben úsztak, és arcára patakokban folyt az izzadtság. Szőke haját összetapasztotta a por és az izzadtság. Alig hallotta maga mögött a sziréna hangját, bár fülelt. (tovább…)

Lemmy  1945-ben született, Karácsonykor. Eredetileg Ian Fraiser Willis volt a neve, egy angol kisvárosban, Stoke-on-Trentben jött a világra. A papként tevékenykedő fater korán lelépett, ami sokat lendített a fiú korai éveitől kezdődő vallásellenességén. (tovább…)

XXII.

Culloughs őrmester az íróasztalra helyezte pipáját.

– Nem tudjuk a fickót megállítani – mondta.

Carter felkapta a fejét.

– Meg kell próbálnunk. (tovább…)

XXI.

Amikorra a hotel elé érkeztem, ez a rohadt reszketés mégis visszatért. Körülbelül fél tizenkettő lehetett; Jeannek várnia kellene ebédre, ahogy megbeszéltük. Kinyitottam a jobboldali ajtót, és ott szálltam ki, mert a karommal nehezen tudtam volna másként megoldani. (tovább…)

XX.

Talán egy órával a megérkezés előtt kezdtek eszembe jutni némely jelenetek. Visszaemlékeztem például arra a napra, amikor először vettem a kezembe gitárt. Ez a szomszédomnál történt, aki titokban néhány leckét adott nekem; csak egy dalt gyakoroltam: When the Saints go marchin’on. Ezt tanultam break stílusban játszani, miközben énekemmel kísértem. Egyik este kölcsönkértem a gitárt a szomszédtól azért, hogy meglepetést szerezzek a családnak. Tom velem együtt énekelt; a kölyök egész megbolondult, táncolni kezdett az asztal körül, mintha csak valami parádé felvonuló sorait követte volna; egy botot ragadott fel, és pörgetni kezdte. Apánk éppen ekkor tért haza, s ő is velünk énekelt, nevetett. Visszavittem a gitárt a szomszédnak, de a következő napon ágyamra helyezve találtam egy másikat. Alkalmi vétel volt, még jó állapotban. Mindennap gyakoroltam egy keveset. A gitár olyan zeneszerszám, amely ellustít. Fogja az ember, játszik rajta egy dalt, aztán abbahagyja, lazsál, majd megint kézbeveszi, egy-két dallamot elpenget, vagy kíséri saját füttyét. Nagyon jó unaloműző.

Egy zökkenő elég volt ahhoz, hogy hirtelen felriadjak. Azt hiszem, hogy közben elaludhattam. Bal karomat egyáltalán nem éreztem, és rettentő szomjúság vett erőt rajtam. Megkíséreltem elterelni gondolataimat, és újból visszatérni a régi szép időkhöz, mert olyan türelmetlenül vártam a megérkezést, hogy amint felriadtam, a szívem rögtön zakatolni kezdett a mellemben, és jobb kezem remegett a kormánykeréken; fél kézzel pedig nem könnyű vezetni. Szerettem volna tudni: vajon mit csinál Tom ezekben a percekben? Valószínűleg imádkozik vagy tanítja a srácokat. Tomról Clem jutott eszembe, róla pedig Buckton, a város, ahol három hónapig könyvesboltot vezettem, ami rendes megélhetést nyújtott nekem. Visszaidéztem Jickyt is, és azt a jelenetet, amikor a vízben tettem magamévá, s hogy milyen áttetsző volt a folyó azon a napon. Jickyt láttam teljes fiatalságában, puhán és meztelenül, aki olyan volt, mint egy baba. Majd hirtelen Loura tért vissza a gondolatom, fekete, sűrű és göndör szőrzetére, és húsának ízére, ahogy beléharaptam, az édes, kissé sós és meleg ízre, ágyékának szagára. Sikoltásai újra visszhangoztak fülemben. Éreztem, kiver a verejték, és végiggördül homlokomon, de nem tudtam elengedni azt az átkozott kormánykereket, hogy letöröljem a cseppeket. A hasam felfúvódott, mintha gáz töltötte volna meg, rekeszizmaim úgy felnyomták a gyomromat, hogy majd szétrepedt belé a tüdőm, füleimet Lou kiáltozása hasogatta. A kormányon lévő kürt után nyúltam; egyik egy ebonitkarikás, az országúton használatos, a másik egy fekete gomb, a városi közlekedésben; mindkettőt harsogtattam, hogy elnyomjam vele a sikoltásokat.

Mintegy nyolcvanöt mérföldes sebességgel mehettem; aligha lehetett volna gyorsabban, de az út lejteni kezdett, és láttam, hogy a sebességmérő mutatója két osztással tovább ment, aztán néggyel. Már régen kivilágosodott. Szlalomoztam a kocsik között, néhányat megelőztem. Pár perc múlva elengedtem a kürtgombot, mert nem akartam találkozni motoros zsarukkal, és a kocsiban sem volt annyi tartalék erő, hogy meglépjek előlük. Ha megérkezem, Jean kocsiját veszem el, de Uramisten, mikor fogok megérkezni?…

Azt hiszem, hogy morogni kezdtem a kocsiban. Morogni a fogam között, mint a komondor, hogy gyerünk, gyorsabban, és lassítás nélkül vettem a kanyart, a gumik pedig vészesen csikorogtak. A Nash vadul száguldott. Megcsúszott, és egészen balra sodródott, miközben folytonosan tövig nyomtam a gázpedált. Most már vidám voltam, mint a kölyök, amikor az asztal körül futkosott, és a When the Saints-t énekelte, s többé már alig féltem.

XIX.

Indulnom kellett volna, hogy megkeressem az ásót és a lapátot, és eltemessem, de most már féltem a rendőrségtől. Nem akartam, hogy elkapjanak, még mielőtt Jeannel végzek. Bizonyára a kölyök volt, aki most vezérelt engem; letérdeltem Lou előtt. (tovább…)